Nézzünk szembe a tényekkel: nyavalyogni eszméletlen egyszerű. Biztos csecsemőkorunkból fakad ez a magatartás. Akkor elég volt picsogni és ordítani ahhoz, hogy megkapjunk valamit. Ez a képesség sajnos az idő folyamán egyre kopik.

Nem kell sokat olvasni ahhoz, hogy az ember észrevegye - mondjuk talán le is írtam - hogy ezen blog fő célja az volt, hogy kinyavalyoghassam magamat, mindezt úgy, hogy bárki elolvashassa - bár nyilván nem olvasta senki, akit nem ismerek :D.

Ennek az volt az oka, hogy egy általam beképzelt párkapcsolat részének tekintettem magamat és a másikat. Nem jött be - nagyon csúnyán nem jött be. Azt hittem, hogy na, akkor most fog igazán átszakadni a gát, és eljuthatunk panaszkodásúton keresztül sírás-rívásvárosba, érintve a picsogásöblöt és a siratóvölgyet. Valami oknál fogva, ez ennyire durván nem történt meg.

Nos, ezen bejegyzés édesanyja három napon keresztül vajúdott, azóta hozzáteszem, hogy ezek a dolgok félig-meddig megtörténtek, de elég hamar sikerült átcsapni a kritikus mennyiségből az egészségesbe. Tehát furcsamód jobban érzem magam a hétköznapokban - inkább kevésbé rosszul, mint eddig.

It is so fckin hard. Komolyan. Nagyon szar, és még az is lesz egy darabig, hosszú lesz az út. Az, hogy nem várod el magadtól, hogy ez az egyik percről a másikra elmúljon, segít. Vannak fázisok, lesznek még rosszabb napok, lesznek naaaagyon rossz napok :D aztán mikor már csak emlék lesz, akkor rendben vagy.

S ezzel vissza is értünk ahhoz a naphoz. Amit majd talán egyszer leírok. Vagy nem. Tökmindegy.

Az a helyzet, hogy ez a nap, amiről itt "felettem" beszélek akkor lenne érdekes, ha a történetünk tovább folytatódott volna - amire megjegyzem, örök lehetőség van (de nem fog). Így érdekes lesz, milyen bejegyzés születik belőle a végén.