Valahol ebben a világban van egy ember, aki ugyanazt csinálja, mint te. Ugyanúgy érzi magát, mint te. Lehet, hogy sosem fogsz erre az emberre rátalálni, és lehet, hogy nem is kell. De fontos emlékeztetni mindenkinek arra magát, hogy nagy ez a bolygó, és baromi sokan vagyunk benne, pont ez az oka annak, hogy nem lehetsz egyedül.

Bárhogy is érzed magad, akármilyen furcsán állsz hozzá bizonyos dologhoz, egy ember biztosan van, aki ugyanúgy érez, ahogyan te. S ez az ember lehet a szomszéd városban, országban, kontinensen.

Amikor a tükörbe nézel, lásd meg ezt a másik embert. S ha rosszul érzed magad, jusson eszedbe, hogy ő is rosszul érzi magát. Pontosan ugyanúgy, ahogyan te.

Amire nagyon közhelyesen ki akarok itt lyukadni az az, hogy sosem vagy egyedül. Vannak ugyan dolgok, amivel egyedül kell megküzdened, s van, hogy senki nem segít. Ez még nem jelenti azt, hogy te vagy az egyetlen ilyen.

Van valaki, aki ugyanúgy küszködik, ugyanúgy nyögdécselve halad a megoldás felé, mint te. Nem tudom, ki, hogyan van vele, de engem ez megnyugtat.

Én emberem! Bárhol is vagy, kitartást kívánok neked, s ha te is rájöttél, hogy én létezem, hát ne feledd, hogy ha nem is fogunk sohasem beszélni, én itt vagyok veled.

Tisztában vagyok vele, hogy az egész bejegyzés egy nagy szóismétlés, de ezzel én csak nyomatékosítani szeretnék. Béke.

Hashtag generáció. Amíg nem lettem az instagram család tagja, addig aligha értettem, miért olyan nagy szám valami elé kettős keresztet tenni. Igazából most, hogy az vagyok sem értem igazán, mégis csinálom, ha van rá lehetőség. Rájöttem azonban a dolog szépségére.

Az olyan képek aláírásait, amiben több a hashtag, mint a fotón lévő arcok száma továbbra sem tudom értelmezni, sőt, onnantól kis ellenérzés fog el az egésszel szemben. #summer #summer2015 #nyár #nyár2015 #fürdőruha #nézdottegykibaszottfűszálmellettem #mégegykibaszottfűszálmellettemlol - na ezt nem. És van ilyen. Nem is kell messzire mennem... Képzeljük el ezeket a hashtageket kettős kereszt nélkül, szóközökkel. Az egész csak annyiból áll, hogy kép minél több részletét kiemeljük. Ha a képen van rajtam sapka akkor #sapka, ha nincs akkor #nincsrajtamsapka. Nevetségesen elfajult ennek a jelentősége.

Márpedig a hashtagnek van egy bizonyos szerepe, egy olyan szerepe, ami egy mozgalmat, vagy érzést, vagy szituációt tud egy mondatba sűríteni. Ilyesmi volt a #jesuischarlie, a jótékony megmozdulások tömkelege ilyeneket használ, pont azért, mert divatos, modern, és összefoglaló. A hashtagnek a cselekvés ezen szintjén nemhogy szerepe, hanem jelentősége is van.

Az #erikaalbrightisabitch mondatot pedig szabadalmaztatnám, ha lenne hozzá elég népszerűségem. Igen, ez a Social Network egyik mondata. Lényeges maga a mondat megszületése. Mark Zuckerberget elég keményen lerázta Erika Albright, s a fiú első dolga az volt, hogy blogja új bejegyzését ezzel a mondattal indítsa. Ezt szeretem. Tudjuk, hogy a lánynak igaza volt, Marknak pedig nem. S mégis, az a lendület, az a méreg, ahogy ezt leírja, ez megadja a jogos düh definícióját. Persze, ez nézőpont kérdése, csak Mark számára az, de ő mégis olyan biztos benne, hogy simán leírja. Ez az önzőség egészséges. Nem kérdőjelezi meg magát, csak leírja. Gyönyörű.

A hashtaghez nem feltétlen kell, hogy ki legyél kosarazva, még csak az sem fontos, hogy #erikaalbright egy személy legyen. Amikor úgy érzem, hogy megbántottak, és én ettől rosszul érzem magam - el sem gondolkozva azon, hogy jogos volt-e vagy sem - na akkor jöhet ez.

#erikaalbrightisabitch

S ezzel vissza is értünk ahhoz a naphoz. Amit majd talán egyszer leírok. Vagy nem. Tökmindegy.

A téma vitán felül áll: a női nemnél komplexebb, szebb, erősebb lény nincs ezen a világon.

[Meleg srácként ráadásul rájössz, hogy egyáltalán nem olyan bonyolultak, mint ahogyan ez be van állítva. Biztos vagyok benne, hogy egy fiút nehezebb megérteni, mint bármelyik nőt.]

"Figyeld meg Narumi, egyszer a nők fogják irányítani ezt a világot." Mikor először meghallottam ezt a mondatot egy sorozatban - animeben - azonnal biztos voltam az igazában. A nők érzelmi intelligenciája, fájdalomtűrő képessége - mind fizikai, mind lelki téren - fellépése ezerszer többet nyom, mint a férfiaké. Istenem, mennyire fognak engem utálni ezért hímnemű fajtársaim. :D Nebánts!

Nyilván csak a magam nevében beszélhetek, DE! még soha, soha nem éreztem úgy magam férfi mellett - melegként - hogy attól teljes mértékben el lettem varázsolva. Lehet, hogy ez azért van, mert még nem találkoztam a megfelelő emberrel, de számomra egy óriási szakadék húzódik egy erős férfi és egy erős nő között.

Az intelligens, elegáns nő magabiztossággal tölt el, mellette állva, önmagadat is feljebb értékeled, többnek érzed magad. Erre egy férfi szerintem képtelen. Ez nem egy olyan dolog, amihez tenni kell valamit, ami cselekvésből fakad. Egy megfoghatatlan, magával ragadó tényező, amire egyébként (szerintem :D) csak egy nő képes.

A magabiztosság a kulcs, a szó legszorosabb értelmében. Valamiért olyan érzésem van, hogy egy férfi magabiztossága sokszor a többi lekicsinyítésében rejlik. S valami azt súgja, hogy egy nő magabiztossága, az igazi teljes bizonyossága önmagában, nem céloz kifelé, csak saját magára. Emiatt lehetséges az, hogy még a levegő is más körülötte.

Nekem szerencsém van, mert két ilyen nőt is ismerek, és jajistenemdeimádokvelüklenni (hashtag).

S ezzel vissza is értünk ahhoz a naphoz. Amit majd talán egyszer leírok. Vagy nem. Tökmindegy.

Nézzünk szembe a tényekkel: nyavalyogni eszméletlen egyszerű. Biztos csecsemőkorunkból fakad ez a magatartás. Akkor elég volt picsogni és ordítani ahhoz, hogy megkapjunk valamit. Ez a képesség sajnos az idő folyamán egyre kopik.

Nem kell sokat olvasni ahhoz, hogy az ember észrevegye - mondjuk talán le is írtam - hogy ezen blog fő célja az volt, hogy kinyavalyoghassam magamat, mindezt úgy, hogy bárki elolvashassa - bár nyilván nem olvasta senki, akit nem ismerek :D.

Ennek az volt az oka, hogy egy általam beképzelt párkapcsolat részének tekintettem magamat és a másikat. Nem jött be - nagyon csúnyán nem jött be. Azt hittem, hogy na, akkor most fog igazán átszakadni a gát, és eljuthatunk panaszkodásúton keresztül sírás-rívásvárosba, érintve a picsogásöblöt és a siratóvölgyet. Valami oknál fogva, ez ennyire durván nem történt meg.

Nos, ezen bejegyzés édesanyja három napon keresztül vajúdott, azóta hozzáteszem, hogy ezek a dolgok félig-meddig megtörténtek, de elég hamar sikerült átcsapni a kritikus mennyiségből az egészségesbe. Tehát furcsamód jobban érzem magam a hétköznapokban - inkább kevésbé rosszul, mint eddig.

It is so fckin hard. Komolyan. Nagyon szar, és még az is lesz egy darabig, hosszú lesz az út. Az, hogy nem várod el magadtól, hogy ez az egyik percről a másikra elmúljon, segít. Vannak fázisok, lesznek még rosszabb napok, lesznek naaaagyon rossz napok :D aztán mikor már csak emlék lesz, akkor rendben vagy.

S ezzel vissza is értünk ahhoz a naphoz. Amit majd talán egyszer leírok. Vagy nem. Tökmindegy.

Az a helyzet, hogy ez a nap, amiről itt "felettem" beszélek akkor lenne érdekes, ha a történetünk tovább folytatódott volna - amire megjegyzem, örök lehetőség van (de nem fog). Így érdekes lesz, milyen bejegyzés születik belőle a végén.

Érdekes, hogy a jóból kiinduló rossz érzések a megismétlés segítségével múlhatnak el a legkönnyebben. Ezt sikerült nagyon bonyolultan megfogalmazni, habár ez is volt a szándékom, kifejtem egy kicsit jobban.

Tegyük fel, hogy sportolsz egész nap, jól érzed magad közben, jól esik, kicsit talán túl is erőlteted magad, hogy holnap esetleg meglátsszon - nem fog a kurvaanyját. Mi történik másnap? Mozdulni is nehéz. Mit szoktak mondani? Mozogj rá, és akkor elmúlik.

Tegyük fel, hogy az egyik este - vagy reggel vagy délután, attól függ, mikor kezded - istenesen leiszod magad a sárga köves út alá és még az óperenciás tengeren is túl, ahol a madár fúj [mivan?]. Szóval bebaszol elég erőteljesen, másnap ott a következménye, hogy majd meghalsz. Mit szoktak mondani? Gyógysör.

Kicsit morbid ezt kimondani de még a pusztító rákos betegséget is pusztítással irtják a kemoterápia alatt. Tehát sok dolog ellenszere maga a dolog. Nem mondom azt, hogy ez törvényszerű, de sokkal egyszerűbb így túlélni, ha az ember kibaszottul szerelmes valakibe, aki őt nem szereti.

A szerelem ellenszere (az alkohol) a szerelem. Meg a pia. Jó sok pia... Meg a szex. Jó sok szex... Csak az a gáz, hogy a szerelem párosul valami hűségféle érzéssel, ami aztán tönkrebassza a szexet úgy, ahogy van.

Soha senki ne legyen túl hamar szerelmes. Ha te az vagy, akkor ásd el magad! Mellettem még van hely...

S ezzel vissza is értünk ahhoz a naphoz. Amit majd talán egyszer leírok. Vagy nem. Tökmindegy.

Nosza, ott tartottunk, hogy valami tuti, hogy nincs rendben velem, ennek ellenére mégsem szólok senkinek, tartom magamban a dolgokat, várva, hogy majd egyszer - és ezt most mondom, hogy a legnagyobb ostobaság - el fog múlni. Ó,  szép is lett volna.

Mint minden folyamat, ez is fázisokra osztható, szerintem bőven tudnék még találni, ha keresnék, mindenesetre emlékversnek ez is elég:

• Homofóbia: bár szerintem marhaság ezt fóbiának nevezni - bár az én esetemben talán illett rá - mert nem félsz tőlük, hanem szimplán hülye vagy :D . Bár csak nagyon rövid ideig, de ez is megjelent, nyilván azzal ellenkeztem, hogy undorodtam már a gondolattól is, ettől függetlenül nyert az agyam azon része, amelyik racionálisan tudott gondolkozni.
• Tagadás: nem hiszem, hogy ezen van mit magyarázni. "Nem vagyok az, nem vagyok az, nem vagyok az" hármas folyamatos ismételgetése, remélve azt, hogy a mondat gyakorisága majd igazat fog adni nekem. Hát nem így lett.
• Fél-felismerés: "Oké, biszex vagyok - erről lesz egy külön bejegyzés majd, ami nagyon nem fog tetszeni a biszexuálisoknak - de azt még tudom kezelni." Aha, hívhatjuk az egyik legrosszabb hazugságnak is, ezzel kb. évekig lehet húzni azt, hogy eljuss az út végére. Konkrétan olyan, mintha non-stop placebót nyomnál magadba.
• El fog múlni: brrrr, a hideg is kiráz, ha erre gondolok. Szó aligha fejezheti ki azt a tömény butaságot, ami ebből a mondatból árad. Árad? Mit árad? Ömlik basszameg. Igen, kicsit felhúz ez is, mert ezzel meg aztán addig lehet húzni-halasztani a dolgot, amíg nyúlik. Van, aki évtizedekig.
• Pszichológus: már nagyon a végét tapostam, mikor erre a döntésre jutottam. Dióhéjban: sok pénzt kidobtam az ablakon azért, hogy egy ember, akinek Dr. kezdetű a neve elküldhessen a fenébe. Teljesen jogosan, megjegyzem. Nem tudom, mire számítottam. Persze, lelki okokat kereshettünk volna, de utólag rá kellett jönnöm, hogy az esetleges felismerés sem változtatott volna a helyzeten.

Azért írom le ezeket, mert az, hogy ennyi ideig húztam a dolgot nagyon sok rosszat hozhatott volna maga után. Elképesztő szerencsés vagyok, hogy nem így történt, de nem biztos, hogy mindenki ilyen szerencsés lesz.

S ezzel vissza is értünk ahhoz a naphoz. Amit majd talán egyszer leírok. Vagy nem. Tökmindegy.

To be continued... I guess

Bár nyilvánvalóan nem egyszer megjelent a bejegyzések során, de most nevezzük nevén a gyereket: meleg vagyok. Juj, de jó! Márpedig melegnek lenni nem egyszerű rövidtávon, a hosszúról még nem tudok véleményt mondani, ha esetleg addigra is meglesz még ez a - már most poros - blog, akkor kifejtjük azt is. (Igen, sokszor beszélek többes szám első személyben, deal with it)

Hogyan terem a meleg? Az égből pottyan. Nyilván nem, sajnos még a felismerés sem. Akar-e valaki szánt szándékkal egy olyan csoporthoz tartozni, amely rengeteg dologból ki van zárva, valamint az emberek bizonyos hányada megvetéssel tekint rá? Hát csak nem... Ezzel én le is zártam a "melegség választás kérdése" problémát. Ha van valaki, aki nem akarta ezt választani, az én vagyok...

A '90-es évek gyermekeként élem napjaimat, abból az időszakból, mikor talán a legjobb volt ezen a bolygón gyereknek lenni. Miután rájössz, 21 évesen, hogy oké, helyzet van, akkor esnek le ezek a finom kis utalások, amik tulajdonképpen előre jelezték/jelezhették volna az egész dolgot. Számomra a legjobban ez ragadt meg: a féltékenység. Féltékenység a legtöbb fiúra, főleg a jó kondiban lévő, helyes fiúkra. Világos, volt benne valóban 40% féltékenység, de volt még mellette 50% imponálás is. (10% az egyéb - mert mindig van egyéb...) Ez a féltékenység sosem veszett el, bár egy idő után átalakult - hehh, fizika. Tudtam, hogy tetszik a dolog, de még mindig úgy voltam vele, hogy tetszik, mert akarok ilyet magamnak.

Kicsit másszunk le a mélyére, nem tudom, ki mennyire ismeri be a dolgot. Ami vízválasztó az - tetszik, nem tetszik - a pornó. Tam-tam-taaaam! Sajnos ez van, gyerekként - olyan 13-14 körül - nyilván tesztelni szerettem volna a reakciómat. A vicc az, hogy egy ideig (2-3 év) maradtam a hetero dolgoknál, de feltűnően azok ragadtak meg, amelyikben tetszett a srác, ez egy elég erős hint, lássuk be. Aztán el is kanyarodtam az egésztől, mehet a melegpornó, ha pedig gyermekem az tetszik neked, akkor nincs mese, meleg vagy, kész punktum. Sokkal könnyebb, ha ezen a ponton ezt megbeszéled valakivel, akiben megbízol. Én nem tettem, ezek után még elég sok ideig nem. Konkrétan hat évig.

S ezzel vissza is értünk ahhoz a naphoz. Amit majd talán egyszer leírok. Vagy nem. Tökmindegy.

To be continued...

"A kapcsolatunk alapvetően asszimetrikus. Nyilvánvaló, hogy én jobban kedvellek téged, mint te engem." Amy Farrah Fowler

Két oka van, hogy ezzel a mondattal indítunk. Az egyik, hogy itt biztos helyen van nekem kimásolásra, ha netán az érintett személyemnek akarom ezt leírni - márpedig nem akarom, de sajnos kelleni fog - a másik igazából az elsőből kikövetkeztethető. Az, hogy ilyen helyzetben lenni (kibaszott szar) rossz.

A bejegyzéseim során mindig próbálok valamilyen tanácsot adni, vagy olyan végkifejletre jutni, ami segíthet bizonyos szinten - főleg nekem. Nos, attól tartok, hogy ennek a végén nem kapok/kapunk majd választ semmire. Azért boncolgassuk szét ennek a helyzetnek a darabjait, mert megér egy misét. - Háhh! Misét egy melegnek...

Szóval adott két ember kapcsolata, akikre igaz a felső mondat. Nem nehéz két ilyen embert találni, gyakran megesik. Mindenki tegye fel magának a kérdést, hogy kedvelt-e engem már valaki jobban, mint én őt? Kétlem, hogy erre lehetne nemet válaszolni. Könnyebb úgy megérteni a másikat, ha magunkra vetítjük a helyzet rossz oldalát, viszont lehet, hogy csak még mélyebbre süllyedünk a dologban.

Számomra az az érdekes, hogyha ilyen helyzet állt elő, akkor egyenes tudtam maradni a másik féllel szemben. Kapcsolatról beszélünk, nem barátságról. Ha olyasvalaki környékez meg, akit én nem kedvelek, akkor mi a legegyszerűbb? Nem hülyíteni, hanem megmondani neki, hogy nem. Szar lesz neki? Igen. Könnyebb továbblépni? Igen. Én nyerek, ő veszít, de nem reked meg, tehát olyan élethelyzet amiből azért ki lehet mászni.

Nos nekem ezt nem jelezték, ettől függetlenül érzem, hogy én vagyok a kevésbé kedvelt fél.

Igen, ilyenkor szokott valami megoldásféle érkezni kicsiny bejegyzéseinkbe, hát ma nem fog. Mert ezt a helyzetet nem tudom, vagy nem lehet kezelni. Annyira nehéz így lezárni valamit, hogy tulajdonképpen az egész nyitva marad, hogy hihetetlen. Próbáljunk meg valamit azért megszülni.

Nem fogok abba belemenni, hogy hogyan döntsük el, hogy a fiú/lány szerelmes belénk? Biztos vagyok benne, hogy erre a kérdésre a válasz a Cosmóban fellelhető, vagy a Tudorkában - ki tudja, miről írnak manapság a gyerekeknek... Sokkal inkább fontos számomra, hogy abban segítsek esetleg másoknak és magamnak, hogy hogyan lehet feldolgozni ezt a helyzetet. Mi a megoldás tehát? Nem tudom, de támaszkodjunk a blog címére, mert igazából ebből indult ki az egész. They are not the sun, we are.

S ezzel vissza is értünk ahhoz a naphoz. Amit majd talán egyszer leírok. Vagy nem. Tökmindegy.

A mai nap elgondolkodtam rajta, hogy vajon van-e olyan dolog ebben a világban, amivel kapcsolatban az emberiség még nem alakította ki a sztereotípiáját. Az új dolgokkal kapcsolatban például a sztereotípiák folyamatosan változnak. Ha én ma elképzelek egy 12 éves lányt, akkor látok magam előtt, egy kisminkelt embert, aki próbálja idősebbnek tettetni magát, mint amennyi, kevés ruha van rajta, iPhone a kezében. Miért? Mert sok ilyet láttam már. Ilyen-e minden 12 éves lány? Természetesen nem.

Sőt. Ha a sztereotípiára gondolok, akkor nem feltétlen vagyok biztos benne, hogy a véleményünk alakulása az általános tulajdonságokkal kapcsolatosan születik meg. Vegyünk 10 lorint - a lorin egy kitalált társadalmi csoport - és rakjuk egy olyan ember elé, aki még sosem találkozott lorinnal. Ebből a 10 lorinból 8-ra igazak a következők: nyugodt, kiegyensúlyozott, többnyire barátságos, olyan, mint a legtöbb ember. A másik 2 viszont furcsa, hangos, kirívó, ordítozós, bunkó. Melyik benyomás fog jobban megmaradni? Az, aki olyan, mint a legtöbb, vagy az, aki teljesen más? Kiről fog többet beszélni? Az, akinek elmeséli, kiről fog inkább beszélni?

Ahogy haladunk emberről emberre, annál inkább törlődnek az általánosságok a történet mesélése közben, s ezzel együtt kiemelkednek a furcsaságok.

Miért beszélünk erről? Mert meleg vagyok. Mi akadályoz meg abban, hogy ezt könnyen elmondjam bárkinek? Nem, nem az, hogy szégyellem - már nem. Hanem az, hogy ennek a bevallása egy konkrét tulajdonságcsomaggal érkezik, amit az emberek azonnal a kezembe nyomnának. Az egyetlen helyes taktika ilyenkor, hogy megismerteted önmagadat a másikkal úgy, hogy ezt nem közlöd vele. Ha meleg vagy, ez nem olyan nehéz.

Mire jók a sztereotípiák? Ó, nagyon sok dologra. Itt szeretném kiemelni, hogy a sztereotípiák nem rosszak, sőt. Elképesztő segítséget nyújthatnak. A hozzáállás az, ami veszélyes ezekkel kapcsolatban. Az, hogy mennyire mozogsz ezek mentén, mennyire hiszel nekik. Az ember elképzel egy lorint és eszébe jut, hogy azok bunkók, hangosak, kirívóak. Senki nem indul tiszta lappal. De onnantól, hogy találkozol vele, fogd ezt a lapot, add oda neki, s hagyd, hogy ő írjon bele, mielőtt beteszed az irattáradba. Hűha, de nagyon bölcs voltam most :O.

S ezzel vissza is értünk ahhoz a naphoz. Amit majd talán egyszer leírok. Vagy nem. Tökmindegy.

Igen, kettővel (kettővel?) lejjebb már érintettük ezt a témát, most azonban egy jobb egyenessel telibe nyomjuk a gyomorszáját. Hogyan toleráld, ha ignorálnak?

Az első dolog, amit le kell szögezni, hogy az ignorálás tolerálása nem jelenti az, hogy te is hasonlóképpen cselekszel. Amikor valaki ignorál, tehát nem vesz rólad tudomást, nem foglalkozik veled, a legjobb módja a védekezésnek, ha ugyanazt teszed te is, de mint azt már kifejtettem kettővel lejjebb, ha ez tudatos, akkor rosszindulatú, olyanok pedig nem akarunk lenni, ugye? Ugye?! Ugye.

Tolerálni csak azt kell, ami konkrétan érint téged. Ezért hülyeség, ha valaki azt mondja, hogy ő jól tolerálja, ha két meleg egymás kezét fogja, vagy nehagyjisten csókolózik az utcán. Ezen nincs mit tolerálni. Tolerálni akkor kéne, ha vele akarnának csókolózni, vagy az ő kezét megfogni. Ha ebből indulunk ki, az, hogy valaki szándékosan ignorál egyértelműen érint téged. Ahelyett, hogy rosszindulatú módon a "szemet szemért" elvet használnád, egyszerűen tolerálod a dolgot.

Számomra ez annyit tesz, hogy megfordítod a kereket, és próbálod az ő szemszögéből magadat nézni. Vagy befejezni azt a mondatot, hogy pl. B. azért ignorál, mert... Fogsz-e választ találni? Nem feltétlen, nem az igazat, nem a jót. A lényeg, hogy minél több igazságot tudj meg úgy, hogy nem vagy vele teljes mértékben tisztában, ráhibáztál-e. Ilyen szempontból "...mert dolgozik/tanul/fáradt/fázik/pisil/utazik/nem látta/haldoklik".

Addig kell tolerálni ezt, amíg ki nem deríted, hogy az ok ezek közül valamelyik, vagy csak simán nem érdekled. Akkor itt felhívom ismét a figyelmet az internet! nagyon hamis világára. Az interneten komoly dolgokról - márpedig ez az - írásban nem szabad beszélgetni. Pont azért, mert ott a lehetősége annak, hogy valaki ott fog hagyni, amint neki nem tetszik a téma. Ezt személyesen is megteheti, de azért sokkal körülményesebb a dolog.

Tehát a lényeg: toleráld az ignorálást, derítsd ki élőben, hogy mi a helyzet - kivéve, ha a nemtörődömség olyan fokát érte el, hogy már azt sem sikerül összehozni. Ha az utóbbi történik, akkor jöhet a sírás-rívás, fogak csikorgatása, nyavalygás ezerrel, aztán majd elmúlik. Egyszer.

S ezzel vissza is értünk ahhoz a naphoz. Amit majd talán egyszer leírok. Vagy nem. Tökmindegy.